A Hunnia-ügy
2006 őszén szivárgott ki az úgynevezett „őszödi
beszéd”, Gyurcsány Ferenc kormányfőnek egy 2006 májusában,
pártja parlamenti frakciójának egy zártkörű gyűlésén
elmondott beszéde, ahol nyíltan előadta, hogy az áprilisi
választások előtt folyamatosan hazudtak a társadalomnak, hogy
megnyerjék a választást, továbbá hogy 2002 és 2006 között a
kormányuk lényegében nem csinált semmi érdemlegeset és az
ország közel állt a csődhöz.
Az egyébként is feszült társadalmi helyzetben
bombaként robbant ez a dolog. Óriási tüntetések kezdődtek,
tömegek követelték az MSZP-SZDSZ kormány azonnali lemondását,
ami egy ilyen helyzetben, egy normális demokratikus kultúrával
rendelkező országban nyilván meg is történt volna, de a
Gyurcsány-rezsim a hatalmának megőrzése érdekében inkább az
erőszak eszközéhez nyúlt. Véres utcai összecsapások kezdődtek
a rendőrség és a tüntetők között, tömegessé váltak a
rendőri brutalitások, a törvénysértő eljárások. Mindezek
2006. október 23-án érték el a csúcspontjukat, amikor az 1956-os
forradalom és szabadságharc 50. évfordulóján ötven éve nem
látott, hajnalig tartó súlyos utcai harcok és szabályos
„rendőr-terror” folyt Budapest utcáin. Az év végére a
társadalom túlnyomó többsége teljesen szembefordult a kormánnyal
és párjaikkal. Innentől kezdve lényegében minden nemzeti ünnep
vagy nagyobb utcai rendezvény alkalmával utcai összecsapások
voltak a kormányt védő karhatalom és a kormány ellen tiltakozók
között. A kormány a hatalmát valójában kizárólag a karhatalmi
erőszak és fenyegetés eszközével tudta fenntartani egészen a
következő választásokig.
Ezek az évek nem nevezhetők egy törvényes
időszaknak Magyarország közelmúltbéli történetében, ezt 2010
után parlamenti bizottság is megállapította, sőt, jogászi
vizsgálóbizottság azt is kimondta, hogy a rendőrség
terrorcselekményeket követett el az emberek ellen 2006 őszén.
Sajnos egy rosszul értelmezett „politikai megbékélés”
céljával talán, de – 1990-hez hasonlóan – 2010 után sem
történt meg az előző erőszak-rezsim politikai, rendőri,
ügyészi, bírói felelőseinek a számonkérése.
Ebben a 2006 őszével kezdődő időszakban persze
voltak a társadalom tagjai közt is olyanok, akik megtapasztalva a
hatalmi erőszakot, nem elégedtek meg az utcai tiltakozással, hanem
politikai ellenállóként kisebb akciókat hajtottak végre a
hatalomhoz köthető személyek, szervezetek ellen. Ezek lényegében
az ilyenek tulajdonában lévő ingatlanok ellen elkövetett, néhány
tíz- vagy néhány százezer forintos rongálási cselekmények
voltak. Az uralmát féltő szociál-liberális hatalom ezekre
hisztérikusan reagált és a cselekményeket „terrorizmusnak”
minősítette. Majd a tiltakozókkal való végleges leszámolás
nyilvánvaló céljával, ezen rongálásos cselekmények egy
jelentős részét, az utcai tiltakozóként 2002 óta közismert
egyik vezető személyiség, Budaházy György elleni
büntetőeljárásban egyesítette 2009-ben. Ez lett az egyértelműen
a további tiltakozásoktól való elrettentést szolgáló Hunnia
vagy Magyarok Nyilai ügy.
Az ügyet úgy építették föl, hogy egy
rendőrségi ügynökként használt civil személy (aki a saját bevallása szerint komoly pénzért vállalta ezt a feladatot) közreműködésével
letartóztattak néhány embert, akiknél robbantószerkezetet
találtak, és meggyanúsították őket robbanóanyaggal való
visszaéléssel. Majd az egyiküket – akinek négy gyereke volt és
éppen útban volt az ötödik – a családjával addig zsarolták,
amíg saját büntetlenségének fejében hajlandó lett terhelő
vallomásokat tenni Budaházyra és további emberekre. Ezen vallomás
alapján letartóztatták Budaházyt, majd további személyeket is,
akik között megint sikerült egy embert találni, akit – az
elsőhöz hasonlóan – zsarolással, fenyegetéssel és a
büntetlenség lehetőségével kecsegtetve, cserébe újabb terhelő
vallomások megtételére tudtak bírni. Végül lényegében ezen
két vallomástevő vallomásainak segítségével összesen 16
embert tartóztattak le, gyanúsítottak meg terrorcselekmény
elkövetésével, illetve még egy személy ellen, akit nem sikerült
elfogjanak, nemzetközi körözést adtak ki.
A nyomozó hatóság a terhelő vallomások
törvénytelen módon való megszerzésén túl is számos jogsértést
követett el az eljárás alatt. Már az ügy megalapozása során
rendőrségi ügynökként használt civil személy alkalmazása –
akinek a tevékenysége abban merült ki, hogy egy, az utcai
tiltakozásokkal szimpatizáló, hősködő ismerősét beszéltette,
illetve egy minél durvább cselekmény elkövetésére provokálta,
miközben ezeket a beszélgetéseket a rendőrség rögzítette –
is jogsértő volt.
A házkutatásokat – a törvény irányadó
előírásával szemben – szinte mindig az érintettek jelenléte
nélkül végezték, holott erre majd minden esetben meg lett volna a
lehetőség, de helyettük inkább valamely női hozzátartozót vagy
riadt szomszédot használtak hitelesítő személynek. Így sem
találtak túlnyomórészt semmi relevánsat. Azon házkutatás, és
szemle alkalmával, ahol meg állítólagosan robbanóanyagot
találtak, nem vettek viszont fel a helyszíneken semmilyen
jegyzőkönyvet, ezen „megtalálások” valóságosságát nem
hitelesítette sem elszenvedő személy, sem hatósági tanú, így
ezeket csak a rendőrök állításai „bizonyítják”, ami így
megint csak jogsértő.
A szakértői kirendelésekről – szintén a
törvényi előírással ellentétesen – soha nem értesítették
sem az érintett gyanúsítottakat, sem a védőiket, így azoknak
nem volt lehetőségük kérdéseket feltenni a szakértőknek és a
szakértői tevékenység irányát esetlegesen a védekezés
irányába is kiterjeszteni. És mivel a szakértői vizsgálatok egy
része megismételhetetlenné vált (pl. az állítólagosan talált
robbanóanyagokat egy számos szempontból hiányos és
ellentmondásos vizsgálat során – egyébként feleslegesen –
mind elrobbantgatták), így a jogsértés orvosolhatatlanná is
vált. Ugyanígy törvénytelenül nem értesítettek és
biztosítottak részvételi lehetőséget soha semelyik terheltnek a
különböző helyszíni szemlék során, az ilyen helyek
megbolygatás előtti állapotáról több esetben semmilyen hiteles
dokumentáció nem maradt fent.
Az első terhelő vallomásokat tévő személy
összes gyanúsítottként tett vallomását megpróbálták
eltüntetni. Miután a második terhelő vallomásokat tévő személy
vallomásai is megszülettek, az első személy ellen megszüntették
az eljárást, és immár tanúként új vallomásokat tetettek vele,
hozzáigazítva azok tartalmát az eljárás akkori állásához. A
bizonyíthatóan létező gyanúsítotti vallomásait csak a
vádlottak és védőik határozott követelésére a bírósági
eljárás során utólag adták át, de számos vallomása – köztük
pl. egy egész napos helyszíni kihallgatás teljes anyaga – így
is véglegesen eltűnt. A második terhelő vallomásokat tévő
személyt egy olyan gyanúsítás alapján helyezték előzetes
letartóztatásba, amelyre a teljes nyomozati anyagban egyetlen szó
bizonyíték nincs. Ezen törvénysértő letartóztatás körülményei
közt csikarták ki belőle a terhelő vallomásokat, melyeket ez a
személy a nyomozás lezárása után vissza is vont és feljelentést
tett – több más vádlottal együtt – kényszervallatás miatt a
nyomozóhatóság több tagja ellen, valamint törvénysértő
letartóztatása miatt az első- és másodfokú bírók és ügyészek
ellen is, melyek kapcsán semmilyen eljárás nem indult, ezen
feljelentéseket mondvacsinált indokokkal elutasították.
A lefoglalt számítástechnikai eszközök
adattárolóit azok hiteles, bitazonos másolatainak elkészítése
előtt, bizonyíthatóan bekapcsolta a rendőrség, azokban így
utólag már emiatt meghatározhatatlan tevékenységeket végzett. A
kirendelt számítástechnikai szakértő cég (amely nyilvános
pénzügyi adatai és egyéb adatok alapján is láthatóan 2006 és
2010 közötti rendőrségi megbízásokra alakult és azokból élt)
egyébként is teljes szimbiózisban működött a nyomozóhatósággal,
annak tagjai ki-bejártak a szakértői laborba és ott
dokumentálatlan, így ellenőrizhetetlen tevékenységeket
folytattak. Ugyanígy bizonyítható volt a személyes kapcsolat a
hemogenetikai szakértő és a vádat képviselő ügyész között.
Mindezeken túl még számos, a nyomozati iratokban
említett vagy azokból kikövetkeztethetően létező bizonyítási
anyag tűnt el a bírósági szak kezdetére, amik döntően a
terheltek számára lettek volna fontosak. Ilyenek pl. a
mobilszolgáltatók által biztosított híváslistákat tartalmazó
eredeti adathordozók. Így a híváslistáknak csak egy, a
nyomozóhatóság által egy könyvtárba összemásolt változata
maradt meg, de pl. a terhelő vallomásokat tévő személyeknek
bizonyos időszakokra vonatkozó híváslistái eltűntek (holott
bizonyíthatóan léteztek) és az első terhelő vallomásokat tévő
személy megmaradt híváslista részletéből is törlésre kerültek
a cellainformációk, amik bizonyos állításai hitelességének az
ellenőrzésére alkalmasak lettek volna. Tűntek el még térfigyelő-
és biztonsági kamera felvételek és egyéb dokumentumok is.
Mindezen, a törvényességet is sokszor átlépő
nyomozói „igyekezet” ellenére sem sikerült a vádiratban
szereplő cselekvőségek kapcsán felmerült számos feloldhatatlan
ellentmondás tisztázása az eljárás során. Ennek ellenére a
bíróság a kétséget kizáró bizonyítottság hiányát
figyelembe nem véve, az összes törvénysértő vádoldali
bizonyítékot elfogadva, a terhelti oldal ellenbizonyításait
semmibe véve, szakértői kirendelő indítványaikat rendre
elutasítva, gyakorlatilag a vádirati tényállás átvételével a
vádlottakra összesen 125 év fegyházbüntetést mért ki, a
feltételes szabadulás lehetőségéből való kizárással, ami így
kétségtelenül a politikai indíttatású koncepciós eljáráshoz
méltó koncepciós ítélet.
Megemlítendő még, hogy a Strasbourgi Emberjogi Bíróság már Budaházy és a II. rendű vádlott esetében is elmarasztalta Magyarországot, mert a bírósági eljárás során sorozatosan indokolatlanul hosszabbítgatták meg az előzetes letartóztatásukat.
Megemlítendő még, hogy a Strasbourgi Emberjogi Bíróság már Budaházy és a II. rendű vádlott esetében is elmarasztalta Magyarországot, mert a bírósági eljárás során sorozatosan indokolatlanul hosszabbítgatták meg az előzetes letartóztatásukat.