A Jobbik elvtelen pálfordulása kapcsán a választások előtt már felmerült ez a kérdés, de a széthullásának az elmúlt hetekben látható folyamata most még aktuálisabbá teszi.
Amíg Toroczkai Laciék a Jobbik irányításáért harcoltak a régi vezetéssel, addig ez a dolog egy jobbikos belügy volt, de mára egyértelművé vált, hogy Vona Gábor „öröksége” győzött a pártban és Laciék kiszorultak onnan.
Most láthatóan a minél több Jobbik-tag és -tisztségviselő pártból való kicsalogatása folyik a Mi Hazánk néven meghirdetett új formációba, de ez a folyamat is rövidesen lezárul nyilván.
És innentől válik a történet nemzeti radikális közüggyé. Itt viszont meg kell állnunk, megfontolni mindent, mert bizonyos dolgokat nem szabad engedni többé megtörténni.
Azt gondolom, hogy a mai magyar társadalom legcserbenhagyottabb és legelárultabb politikai közössége a nemzeti radikálisoké. Már a MIÉP is magukra hagyta őket és lemállott róluk, de az a párt még legalább elmondhatta, hogy jelentős érdeme volt magának a politikai kategóriának a megteremtésében.
A Vona Gábor vezette Jobbik már sokkal inkább csak ráült egy történelmi hullámra, ami képes volt felcsapni a húsos fazék pereméig, ahol megkapaszkodtak a kondér szélében, majd az első években még tettek-vettek ezt-azt a nemzeti radikalizmus érdekében, de az idő előrehaladtával, mikor már jól odakozmáltak, gátlástalanul lerugdosták magukról az őket odaemelő közösséget.
Én a saját magam felelősségét annyiban látom ebben a folyamatban, hogy mivel annyira viszolyogtam a pártokráciától, ezért sem jutottunk el Toroczkai Lacival 2007-8-ban odáig, hogy mi alapítsunk egy pártot – akkor Vonáéknak nem sok esélyük lett volna labdába rúgni –, így a hazafias mozgalomba nem megfelelően beágyazott karrieristák (tisztelet a kivételeknek) csinálták meg ezt helyettünk, majd fölözték le busásan ennek az erőforrásait a maguk javára.
A Gyurcsány-rezsimmel szembeni hazafias ellenállásban volt egy olyan sztereotip megállapítás, hogy én vagyok a katonai, a Toroczkai Laci meg a mozgalmi vezető. Bár soha ilyen konkrétan lefektetett feladatmegosztás nem történt, de mégis volt ebben valami.
Az kétségtelen, hogy amíg a szabadságomtól meg nem fosztottak véglegesen, addig mindig az első sorban álltam, ha a balliberális hatalom hadai ellen vonultunk fel (az ügyészség még ennél is többel vádolt és vádol). Talán nem szerénytelenség azt mondanom, hogy valamelyest én voltam az ellenállás motorja. 2009 nyári letartóztatásom és forgalomból való kivonásom után aztán Toroczkai Laci, Gaudi-Nagy Tamás és többiek – nyilván a lelkesedéstől vezérelve – a nemzeti ellenállási mozgalmat minden kapcsolt intézményével együtt bevitték a Jobbikba – amit én már akkor is stratégiai hibának tartottam –, ahol mindezek alárendelődtek a jobbikos pártérdeknek, és végül fokozatosan le is épültek.
De ez már a múlt, viszont eme keserű tapasztalatok miatt a nemzeti radikális politikai közösségnek innentől sokkal bölcsebbnek kell lenni.
Először is fel kell tenni a kérdést, hogy mindezek után egyáltalán szükség van-e egy újabb pártra? Jómagam egyáltalán nem érzem szükségét egy pártnak csak azért, hogy négyévenként x-elgethessek rájuk, a közbenső időkben meg tojjanak a fejemre, és csak a saját karrierjük építgetésével törődjenek. Sokkal inkább érdekel egy olyan közjogi berendezkedés, ahol folyamatosan részt vehetek a magam szintjén az engem érintő döntéshozatali folyamatokban. A nemzeti konzultációk egy minőségi továbbfejlesztésével, idővel akár ezúton is el lehetne ideáig jutni. Kérdés az is, hogy a Fidesznek mi a terve az áprilisi választásokon – jobb híján – rá szavazó több százezer nemzeti radikális szavazóval, akar-e valamit tenni a megtartásukért?
A tapasztalatok alapján viszont arra is lehet számítani, hogy valakik úgyis megcsinálnak egy radikális pártot, hogy learassák azokat az erőforrásokat, amiket a pártokrácián belül ezzel lehet, tehát ezt is figyelembe kell venni.
Most úgy tűnik, hogy ezt a pártot a „néppárti fordulat” kábulatából kijózanodó jobbikosok akarják megcsinálni. Ezzel kapcsolatban viszont vannak fenntartások!
Először is le kell szögezni, hogy a nemzeti radikális politikai közösség szemében az utóbbi években jobbikosnak lenni, nem jelenthet előnyt, hanem inkább hátrány. Tehát mindazok, akik ebből az alapállásukból akarnak most tőkét kovácsolni, vegyenek vissza és kezdjék egy nagy bocsánatkéréssel.
Mert ugye most olyan jól tudják már, hogy mi volt az árulás meg a félresiklás a pártban az elmúlt években, csakhogy a választás napjáig többnyire ők is tolták Vona szekerét és felmerül jogosan a kérdés, hogy mi lett volna, ha győz az ellenzék (mert azt nyilván senki nem hitte el, hogy a Jobbik győz, de Hódmezővásárhely után egy esetleges összellenzéki győzelem nem tűnt már teljesen irreálisnak)? Akkor vajon ugyanezek az emberek együtt ünnepelték volna Vonával, hogy a Fideszen kívüli politikai erők legerősebb pártjaként ők vezethetik az LMP-vel, Momemtummal, szemkilövetőkkel alkotott gender-kompatibilis EU-konform koalíciót? És mindazon bődületes elvtelenségek, árulások, gusztustalan kis stiklik, amikről most rendre szó van, mentek volna a szőnyeg alá? Erről mind a mai napig nem nagyon nyilatkoztak, de logikailag végiggondolva, ez történt volna.
Csakhogy az én szememben „jó katonának” lenni egy rossz ügy mellett nem érdem! Ilyen erővel felmagasztalhatnánk Gyurcsány rendőrterroristáit is, hisz ők is csak jó katonaként végrehajtották a kapott feladatot. Vagyis ez mellébeszélés, miközben innentől pont a legkövetkezetesebb őszinteségre lenne szükség.
Továbbá szép dolog ’56-os hősöket piedesztálra emelni, de ezt megteszi a Fidesz is, ebben nincs semmi radikális (egy kicsit népszerűséghajhászásnak is tűnik, miközben pont ebből volt elég). Viszont van itt egy teljesen cserbenhagyott kortárs hazafias ellenállás, akik közül nagyon sokan lettek meghurcolva az elmúlt 16 évben, álltak s állnak különböző büntetőeljárások alatt, mert szembe mertek szállni a liberális felforgatás különböző erőivel. És akiket senki nem kárpótolt, senki nem képvisel jelenleg.
Aki ma a nemzeti radikális oldalon valamit is akar, annak ’56 mellé 2006-ot is fel kell vállalnia teljes mellszélességgel, ez alap! És főleg ne csak a jövőre ígérgessen, hanem bizonyítson a jelenben és mondjuk, mozgósítson a Pride ellen, ami már június eleje óta folyik, mert idén bizony egy hónaposra csinálták a libsi felforgatók!
Ki kell használni a kegyelmi helyzetet, ami a Jobbik-lufi kidurranásával megadatott, és a nemzeti radikális politikai közösségen belül nyilvános vitát kell lefolytatni arról, hogy milyen garanciális elemekre van ahhoz szükség, hogy Jobbik által produkált rémálom még egyszer ne ismétlődhessen meg. Idő van, az idő legfeljebb a pártalapítókat sürgeti, a közösséget nem annyira.
Először is közösségi szinten meg kéne határozni egy amolyan „nemzeti radikális minimumot”, aminek a képviseletéből nem engedünk. Aztán esetleg létre lehetne hozni a legjelentősebb nemzeti radikális személyiségekből – akik legalább 2002 óta a frontvonalon vannak – valamiféle grémiumot (ebben helye lehetne Toroczkai Lászlónak és Novák Elődnek is), amelynek tagjai egy a Vérszerződéshez hasonló szövetséget kötnek arra, hogy felügyelik a célok mindenkori szem előtt tartását és nem engednek semmiféle élősködőket többé rátelepedni a közösség nyakára.
És ha alakul is valamilyen párt, ami a nemzeti radikális célokat a pártokrácia rendszerében képviseli, ez akkor is csak szigorúan mozgalmi alárendeltségben működhet.
Tehát azt gondolom, hogy most senki ne akarjon a nemzeti radikális politikai közösség élére törtetni a saját új mozgalmával vagy pártjával, hanem mindenkiben legyen meg az alázat és türelem egy hosszú távon is megbízhatóan működőképes konstrukció kialakítására
Fotó: MTI - Kovács Tamás
